iszunk

Volt nekem egy sokak által félreértett posztom kedvenc garázsborászom, Szentesi József 2007-es Velence Cuvée-je kapcsán a túlspilázott kézműves-ipari bor szembeállításról, úgyhogy most inkább nem lépnék ugyanabba a folyóba. Tömören annyi lényeg: attól, hogy egy bor kézműves, még nem biztos, hogy jó. És finom. Van azonban, ami az. Rettenetesen izgalmas ahogy Szentesi József újra felfedezi számunkra és borásztársai számára az őshonos magyar fajtákat, ám hedonista énem számára ennél is egy fokkal nagyobb durranás, amikor megkóstolhatom főként bordói fajtákból profin összerakott Velence Cuvée-jét. A 2009-es cabernet franc és sauvignon egyenlő arányú, kicsit kevesebb merlot és egészen kevés petit verdot házasítása. Mély, sokrétű és kedves illattal mutatkozik be. Földesség, erdei gyümölcsök, érett néha aszaltba hajló szilva érkezik a pohárból, keleti fűszerekkel és kakaóporos mandulával kísérve. Ez bizony tökéletes kezdés és a folytatás sem hoz csalódást. A korty sűrű, húsosan gyümölcsös és feszesen arányos. Az illatban ígért gyümölcsöket megkapjuk: ízgazdag, nagyon finom borral van dolgunk. A szerkezetben sincs hiba: sav, tannin és alkohol szinte szétszálazhatatlan egységet alkot. Úgy tud egyensúlyos és elegáns lenni, hogy közben izgalmas és egyedi marad. Tele van élettel, vibrálással, felfedezni valósággal. Nálam ő 2012 legjobb magyar vörösbora, nemzetközi szinten is klasszis: 8 pont. Tudtam én, mit kell tartogatni az év végére. Boldog Új Évet!

Elmondom mi van. Mert borzasztó jól esik, hogy úton-útfélen azt kérdezik tőlem számomra kedves emberek: Gábor, miért nem írsz? Ilyenkor zavartan motyogok; munka, egészség, idő, ilyesmi. Az igazság az, persze, hogy munka, egészség, idő, ilyesmi. Valahogy úgy működök manapság, hogy ha iszom egy jó bort, fejben rögvest megírom a cikket. Csak amikor le kéne ülni a gép elé, na az nem megy. Esetleg az is van, hogy kedv és idő is lenne, de akkor meg bevillan: minek? Minek írjak egy 2010-es Montirius Garrigues-ról, amikor az élményt, amit a bor okoz talán pár facebookra kitett fotóval is el tudom mesélni - nem hiszem, hogy kellene a második kezem, ha össze akarnám számolni hányan ittak, vagy fognak inni olvasóink közül ebből a borból. Persze nem csak ezt akarom elmesélni. Mert most van idő, kedv, és talán egészség is, hogy elmeséljem a tegnapi estémet. Hazajöttem a színházból (Csongor és Tünde, Nemzeti, ajánlom), és szeltem pár szelet kenyeret. Magam sütöttem (köszönet érte  a Szakácsok könyvének, ezt csináltam), magam örömére szeltem, és megkentem szintén házi kacsa rilette-tel. Bontottam mellé egy számomra ismeretlen termelő borát, amit a Kézműves Borok Házában vettem, gondoltam, ha Szentesi Józsi nadapi bort forgalmaz, nagy csalódás nem fog érni. Nem sokat tudok Nagy Gábor és Társának a kispincészetéről, csak amit a net elárul róluk, annyit. A honlap alapján azt gondolom, a 2011-es rajnai rizling felvásárolt szőlőből készült; de persze tévedhetek, nem kérdeztem meg a termelőt. Csavarzár, 13-as alkohol, és wachau-i utánérzés. Ez volt az első benyomás. Meg a második is. Kérem szépen, én ezt a bort vakon be merném tenni egy Federspiel sorba - persze fél alkoholfokkal kilógna felfelé, node kóstoló legyen a talpán, aki felugrana, hogy hohó, csalás! De talán még az olcsóbb Smargdok között sem szerepelne rosszul. Tiszta, üde illatok, zöldalma, virágok, nyilván. Acélos savak, minimális szénsavassággal, közepes lecsengés: örömbor. Azt gondolom, hogy elkészíteni, lepalackozni is öröm lehetett, inni mindenképpen az. Nos, kedves emberek, hát ez van. Élvezzék az idei év hátralevő két napját, és előre is boldog 2013-at!