iszunk

Már említettem, hogy a balatoni nyaralás szerves része az életemnek. Rendszeresen kirándulunk is a tó körül, mégis valahogy az utóbbi 15 évben nem jártam Keszthelyen. Ezt most nyár végén pótoltuk: a Festetics kastély pont olyan, mint volt, nyílt egy vadászati múzeum, benne modellvasút kiállítással - gyerekbarát hely, jól éreztük magunkat. Természetesen az éttermi választék a szokásos: borzasztó halászlé, pizzák; de nem morgok többet. Van viszont a sétáló utcában egy borbolt, Pampetrics Györgyé, aki okosan válogatja össze a balatoni borokat, meg persze teszi ezt az ország többi részéről is. Vettem hirtelen felindulásból két palackot, a napokban el is fogyott mind a kettő. Elsőként a 2011-es Laposa Szürkebarát nyílt ki. Ambivalens a viszonyom Laposáékhoz. Amíg Laposa József felügyelte a családi pincét, rajongó voltam. Hosszan érlelhető, markáns rizlingekre emlékszem, meg éneklésbe torkolló pincelátogatásra. Aztán jött az új generáció, Bence, és változott a koncepció. A borok könnyedebbek, egyszerűbbek lettek, változtak a címkék, fiatalosabb lett a dizájn. Az első találkozásom az új világgal nem volt meggyőző, azóta igazán komoly Laposa bort nem ittam, ez valószínűleg az én hibám. De az élet azóta is zajlik a birtokon; a a beruházó és a család között kitört viszály ellenére jönnek az újabb borok. Ez a szürkebarát például csavarzáras palackban jött, bontás után pedig a virágos rét áradt belőle. Nagyon könnyed bor, ha jól rémlik 13 alatt maradt az alkohol, ezt mondjuk nem bántam. Bántam viszont a kissé nyers, harapós savakat, a korty végi túlzott kesernyét. Összességében persze nem volt gond a borral, de hogy magamat idézzem: "Technológiailag hibátlanul elkészített [...]. Önmagában sem a badacsonyiság, sem a [fajtajelleg] nem jön át a boron". A másik bort készítő pincének viszont csak a nevét ismertem, azt sem túl rég óta. A 2011-es Folly Budai Zöld jó ismerkedésnek bizonyult az elsősorban arborétumáról ismert pincével. A budai zöld leginkább a kéknyelű porzójaként ismert, ezért nem meglepő, hogy Badacsonyban a legelterjedtebb. Neutrálisnak, keménynek tartják a belőle készült bort - szerencsére az általánosításra többen is rácáfolnak, hirtelen Váli Péter budaija ugrik be, ami egy kellemesen gyümölcsös, fröccsözéshez remek választás volt idén is. A Folly bor hasonló pályán mozog. Egyrészről visszafogott, köves-virágos illatú bor, másrészről meszes, könnyed, zamatos örömbor. Megkockáztatom: benne van a badacsonyiság is a palackban, és még akkor is érezhető, ha szódát adunk hozzá. Ha az ember nem figyel oda, hamar a végére jár. Nem is baj ez. (Érdekes egybeesés, hogy a cikk írásával párhuzamosan a GM is pont felfedezte a pincét.)

Bussay László az egyik legérdekesebb borász Magyarországon, akiről mindent elmondtak már a blogszférában, amit csak lehetett, de a fontos információkat meg szabad ismételni. A termelő tehát többfalus háziorvosként ténykedett a dél-zalai Csörnyeföldön és környékén, és kb. tizenöt éve egyszer csak elhatározta, hozzányúl a szőlőhöz és a borhoz. Felbukkanása előtt nem sokan pepecseltek a minőséggel arrafelé, így nagyot rántott egyik pillanatról a másikra. Ha jól emlékszem, 97 környéki olaszrizlingjeit kóstolhattam először, de nem jelenidejűleg, hanem érettebb korukban, négy-öt évesen, és szenzációsnak találtam őket. Úgy jutottam hozzájuk, hogy a kétezres évek elején meglátogattam a doktort, és a nem kevés kóstolás közepette enyhén ittas állapotba és jó viszonyba keveredtünk néhány óra alatt. Annyira, hogy a végén meg lettem ajándékozva néhány patinás palackkal. Minden idők egyik legvidámabb-kellemesebb pince közeli délutánját is akkor abszolváltam, a hordók közül a felszínre keveredve felkapaszkodtunk a hegyoldali présházhoz, kiültünk elé a napsütésbe, néztük a szlovén határon túli lankákat, iszogattunk, sonkát ettünk, beszélgettünk. Ha jól belegondolok, roppant furcsa, hogy azóta nem jártam arra. Ettől persze Bussayval és a boraival is találkozgatok rendszeresen, egy barátom-kollégám a minap nála járt, hozott két palack innivalót, egy olaszt és egy szürkét, utóbbit bontottam ki hamarabb. Hol így, hol úgy viszonyulok a szürkebaráthoz, nem mindig szeretem, a frissességért és a színekért rajongok aktuálisan, és ez a fajta ebből a szempontból gyakran nem hozza, amit szerintem kéne. Akkor pláne meg lehet ijedni, amikor a címkéről kiderül, 15,5-es alkohollal kénytelen szembesülni a fogyasztó. A riadót azonban már az első illatfoszlányok után lefújtam. Sok a szesz, az igaz, de annyi más van, hogy nem fáj. Kifejezetten gazdag, testes bor ez a 2009-es Bussay-szürke, sok-sok gyümölccsel és ásványossággal orrban-szájban, és hiába hatalmas - akkora, hogy egy kisebb család kényelmesen ellakhatna benne, írtam első nekibuzdulásomban a mikroblogomon -, mégis van benne élet és egyensúly is. Masszív, élvezetes, intelligens bor, kétezer forintért a bolondnak is megéri, a nem bolondról nem is beszélve.