Megint Ausztria és Fertő-tó, az egyik legismertebb osztrák vörösboros pince. Ennek megfelelően életem talán legkomolyabban vörösboros és nem mellékesen legfinomabb kékfrankosát ittam tőlük - a fenébe is - már több, mint két éve. Mai főszereplőnket az Umathum Haideboden 2009-et viszont egy hónapja bontottuk ex-alkeszekkel, aztán jó szokásu(n)khoz híven kisüvegbe elmentettem a felét, a napokban ennek a másik félnek hágtam a nyakára ezúttal magamban. Tipikus osztrák házasítás: kicsit több mint a fele zweigelt, a maradékon kékfrankos és cabernet sauvignon osztozik. Vannak borok, amelyek már az első kortynál megrészegítenek, mint egy szerelem első látásra. Teljes kompatibilitási mód áll be bor és ivója között. Intenzív, sötét gyümölcsös illat száll fel a pohárból feketeribizlivel, szilvával és egy kis füsttel. Gazdag, csalogatóan mély, alig várom, hogy belekóstoljak. Annak is eljön persze az ideje. Vastag, sűrű szövésű a korty, nagyon jó tartással és ami legalább ilyen fontos, nagyon jó ízzel. Pont olyan, mint az illat ígéri: gazdag, tele van gyümölccsel, mégis rétegzett, mély, nem fullad unalomba. Sav és tannin diszkréten a helyén: utóbbi is van bizony, nem hiába házasult be a cabernet. Tovább figyelve, azt is megállapítom, hogy valami nagyon jó hordót kell, hogy használjanak itt, ő is pont annyit tesz hozzá a koncerthez, amennyire jó ízléssel szükség van. A lecsengés előtt néha cseppet édesbe kezd hajlani, ám még épp idejében érkezik a korda, ahol őt tartják. Élményt adóan élvezetes hét pont, 20 euró környékén telitalálat.