Nekem azt tanították, hogy ha valahova belépünk, elsőként is köszönjünk. Úgyhogy: sziasztok kedves emberek, gondolom a többségeteket már ismerem innét, vagy innét, esetleg innét. Elmesélem, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, amikor beléptem Kaló Imre pincéjébe, és mielőtt köszönni tudtam volna, vagy negyven erdész-torok kezdett el énekelni egy vendég köszöntő nótát. Na akkor köpni-nyelni nem tudtam. Azóta persze tudok köpni is, nyelni is. Többnyire bort, de az utóbbi időben néha azon kapom magam, hogy sörözök. Nagyjából erről tervezek majd írni ezen a blogon. Azt még elmesélem azért, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor azt vettem észre magamon: azért iszom, hogy megírhassam a bort. Előbb volt meg a cikk címe, minthogy lenyeltem volna az első kortyot. És írtam, írtam, hosszasan az illatokról, egyensúlyról, harmóniáról. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az emberek többsége olyan lehet, mint én. Elolvassa a vastagbetűs címet, ami rendszerint a bor neve, meg a végén a pontszámot. Úgyhogy egy ideje inkább csak a magam örömére iszom, és ha kedvem van, azt írom meg. Pontszámok nélkül, tömören. Itt néha persze biztos fogok pontozni, nézzétek el ezt nekem, majd a többiekre fogom. Még egy dolgot fogadtam meg az elmúlt évek során. Közösségi-blogolni csak azzal fogok, akivel szívesen iszom együtt. Úgyhogy itt vagyok. Igyunk.