iszunk

A tanulság persze evidens: van, mikor nem elég a bort hűteni. A hét közepén a nagy hőségben jó ötletnek hittem, hogy nyitok valami kristálytiszta fehéret. Volt nekem két tavalyelőtt karácsony óta tartogatott zöldveltelinim Bernhard Ott pincéjéből, aki az egyik legnevesebb osztrák, a Bortársaság is forgalmazza kevésbé drága borait. Tulajdonképpen egyet fizet kettőt kap akcióban jutottam hozzájuk, a vinotékában ugyanis tévedésből másik évjáratot pakoltak be a rendelésembe. Talán mondanom sem kell, hiszen Ausztriáról van szó, hogy még aznap teljesen ingyen elküldték a megrendelt évjáratú bort is, így lett nekem 2007-es és 2009-es Bernhard Ott Rosenberg Grüner Veltlinerem. Visszatérve a kánikulához, a kellemes esti harminc fokos hűvösben felbontottam a 2007-est. Szikáran pincefalas illat köszöntött valami semleges gyümölcsösséggel, mondjuk narancshéj belső, fehér részével. Nem épp kedveskedő, de nem is rossz felütés. Kóstolva sima felszínű, közepes testű bor, ami kissé szétterül szájban, lágy savai nem adnak neki elég feszes struktúrát. Keményen befűt az alkohol, néha szinte csíp is. A korty fűszeres, enyhén sós ízű és finoman, grépfrútosan kesernyés, összességében kellemes, ám nem az igazi: a lendület és tömörség valahogy hiányzik belőle. Utóíze viszont nagyon hosszú. Nem voltam lenyűgözve, így hamarjában felbontottam a 2009-est is. Sokkal áradóbb, kedves gyümölcsös illat fogadott: mondjuk sárgabarack egy kis szőlővirággal, mandarinnal, vaníliával és mohás kővel. Szájban intenzív, telt gyümölcsösséggel és karamellás édességgel indít, aztán szépen szárazba fordul, bár az alkohol itt is kilóg kissé. A savak viszont, ha nem is repítik, de sokkal jobban tartják közepesnél nagyobb testét. A szép sima felszín itt is megvan, ahogy a rendkívüli hosszúság is. A 2007-esnél elegánsabb és részletgazdagabb bor, de még mindig nem voltam igazán elégedett. Vasárnap aztán megérkezett az enyhülés, szerencsére még a borokból is maradt, így kiderülhetett, hogy normális szobahőmérsékletben legalább egy ponttal magasabb élményt nyújtanak. Az alkohol kevésbé éget, a savak kevésbé lusták, az ernyedtség feszesebbé válik és így tovább. A 2007-es öt pontja simán felment hatra, a 2009-es hat pontja pedig legalább hét lett. A fenti leírásokat is eszerint tessék gondolatban módosítani, este harminc fokban pedig jó hideg igényes sört, fröccsöt inni vagy légkondit kapcsolni.

Ideje, hogy én is beköszönjek, bár ebben a melegben még az ivás is nehezemre esik. De ha már iszunk, akkor igyak. Vagy inkább kezdem egy kis nyaralásos tapasztalattal. Múlt héten Sopron környékén jártunk feleségemmel, gyerekekkel, így a borok persze háttérbe szorultak, mégis megírhatnám újra a mély álmot. Ismét elszomorított a kontraszt, amit a határ két oldalán tapasztaltam. Ruszton például egymást érik a hangulatos boros helyek, pezseg a kis városka, nekem most be kellett érnem az ebéd mellé egy remek hideg fröccsel. Sopron ezzel szemben melankolikusan kongott az ürességtől, a főtéren és környékén néhány fantáziátlan, talán tizenöt-húsz év óta változatlan étterem árválkodik. A Gault&Millau pontszáma alapján legjobb helyen, az egyébként borvendeglo.hu domain-t is birtokló étteremben egyáltalán nincsenek tisztában a fröccs lényegével. A hosszúlépést borospohárban hozták ki, langyos volt és szinte szénsavmentes. Miután szóltam, készségesen kicserélték, így második nekifutásra már arra is tudtam figyelni, hogy a bor fáradt, kesernyés és egyáltalán nem fröccsnek való volt. Apróságok ezek, de sokat elmondanak. Kicsit korábban egyébként belevágtam egy másik Sopron – Ruszt összehasonlításba: kaptam ugyanis néhány palack WineLife és Elfenhof tételt a borkuzinoktól. A két borászat közös pontja Linzer Sámuel, aki ruszti munkahelye mellett belevágott egy saját soproni vállalkozásba is. Gondoltam, érdekes lehet egymás mellett megnézni, mi jön ki ugyanazon kezek közül ott és itt. Zöldveltelinit, kékfrankos rozét és zweigeltet kóstoltam párban 2011-ből: nagy különbségeket végül nem találtam. A két veltelini tetszett leginkább, az Elfenhof hajszálnyit fűszeresebb, érdekesebb volt, karcolgatták az öt pontot. A rozék rendben voltak, itt is a ruszti jött be inkább: tisztábbnak, egyenesebbnek éreztem, a négypontos szintet hozták mindketten. A két zweigelt mutatta a legkevesebbet: a WineLife-ot kesernyéje, az Elfenhof-ot kissé húzós savai tették csupán hárompontossá. Nem csúcsra törő, hosszadalmas leírást ihlető borok ők, inkább korrekt árú (a fehérek leginkább), jó értelemben hétköznapi italok. Mert ilyenek is kellenek.