Néha úgy érzem magam, mint egy lustán kérődző tehén. Jó, legyek inkább egy bölcs bika, amelyik már nem rohangál fel-le a domboldalon, ha izgalmat lát, hanem okosan néz inkább ki a fejéből. A minap is rezignáltan, némileg csodálkozva figyeltem a vitát egy bor rossz szereplése kapcsán. Régebben ilyenkor én is vehemensen támadtam vagy védtem volna a posztolót, kifejtettem volna az én abszolút igazságomat. Ma már csak őszintén meglepődöm, hogy mekkora indulatokat tud kiváltani ha egy adott palack bor, adott helyen, adott időben valakiknek épp nem ad akkora élményt, mint ugyanannak a bornak másik palackja, másik időben, másoknak. Viszont nem állhattam meg, hogy hirtelen le ne pattintsam az üvegdugót Demeter Zoltán Szerelmi hársáról. Persze messze nem csak ez a vita volt az apropó, magánéleti okokból is kellemes estét akartam magam köré, ennél mélyebben ebbe most nem mennék bele, végülis arról szól a blog, hogy iszunk, nem arról, hogy érzelgünk. Nos, ez a palack, ezen az estén egész jól teljesített. Egész jól, de nem kiemelkedően. Nem volt katarzis, de egy pillanatig sem fanyalogtam. Az illata például első szippantásra lehengerlő. Tele van fűszerrel (keleti, zöld, mindenféle kevereg benne), kajszival, almával, kővel, élettel. Ahogy azonban melegszik, megjelenik benne egy kellemetlen pálinkás jegy. Ez sajnos visszatér az ízben is, szerencsére azért ott is a keleti fűszerek és a barack dominálnak, de ettől még a korty végét eluralja a 15-ös alkohol. A savak fokozatosan lemaradnak az alkohol mögött, a test legyőzi az eleganciát. Nagy test, közepes élvezet, mondanám, ha profán akarnék lenni. De nem akarok az lenni, így maradjunk abban: nyugodtan bontsanak belőle egy palackkal. Fogadjunk, hogy másmilyen lesz, mint amilyennek én találtam ezt a palackot, most.