A pinot blanc-ról nem szokás beszélni, Magyarországon eleve kevesen csinálnak bort belőle, és a nagyvilágban sincs komoly híre. Ha minden igaz, közelebbi rokona a mindent vivő chardonnay-nak - a mindent vivőt nem úgy értem, hogy különb bárminél, hanem úgy, hogy ott van az összes kontinensen, óriási mennyiségben -, mint a további pinot-knak, és ha azt nézzük érzékszervileg, milyenféle, bizony van ebben valami. Jellegileg tényleg olyan, mint a nagy testvér, csak mindenből kevesebbet mutat. Kevésbé nagy, kevésbé markáns, kevésbé akarnok. Kevésbé drága. Ami személy szerint nekem bejön. Ritkán klasszis, de mindig finom, vagy majdnem mindig, és ez jó. A magyar szálhoz pillanatra visszatérve, úgy rémlik, még soha nem csalódtam Bott Frigyes vagy Franz Weninger pinot blanc-jaiban - utóbbi ugyebár fehérburgundinak nevezi soproniját, nem véletlenül, minthogy Ausztriában weissburgunder néven fut a cucc. Ahol pedig meglehetősen népszerű, még ha általában nem is szánják presztízsbornak. Néhány hete volt egy pár napos kirándulásom a szomszédban, de nem a szokásos Wachauban vagy Burgenlandban, hanem az általános érdeklődés határain kívül eső Alsó-Ausztriában. Közelebbről: a Weinviertel egyik-másik fontos városkáját néztem meg, Retzet és Poysdorfot többek közt, és hát bevásároltam. Kevésbé átütő borok teremnek ott, mint a híresebb vidékeken, de cserébe nagyságrenddel olcsóbbak és remekül ihatóak ezek. Ilyennek bizonyult a minap a röschitzi Weingut Maurer 2011-es Sängerleiten pinot blanc-ja is, amelyet egyrészt díjaztak a retzi borhéten, másrészt tíz euróba sem került emlékeim szerint. Szép színek, dús illatok, rengeteg üdeség a tizennégyes szesz és a minimum középméretű test ellenére, tiszta ízek, harmónia, vagány lecsengés. Fogyasztását félbehagyni képtelenség. Az ilyenekkel ellennék az idők végezetéig.